"A tűzoltóságnál töltött időszakom elején találkoztam először Liszka Zoltán alezredessel, a Közép-pesti Tűzoltási és Mentési Parancsnokság vezetőjével. A magas termetű, kopasz, szemüveges férfit már megelőzte a híre, tudtam, hogy az egész testület legnépszerűbb parancsnokai közé tartozik. Negyvennyolcadik évében járt, 1984. március 1-jén „húzott csizmát”, utána végigjárta a tűzoltói ranglétra minden fokát. Szolgált sima beosztott tűzoltóként, különleges szerkezelőként, majd tizenöt évig szolgálatparancsnoki feladatokat látott el. Amire nincs példa az FTP egész vezetésében: huszonegy évig vonult, vagyis vett részt közvetlenül a gyakorlati munkában. Ezzel kivívta a vonulós állomány osztatlan rokonszenvét, melyet később a Közép-budai Tűzőrség parancsnokaként is megőrzött. Nyílt és jókedvű stílusa sok barátot szerzett neki. Kint, a kőbányai tűzőrségen futottam össze vele, bemutatkoztam és megkérdeztem: volna-e kedve egy beszélgetéshez. Liszka szabadkozott:
– Moldova úr, maga egyelőre még csak néz, de nem lát. Ha majd úgy érzi, hogy kezdi érteni a dolgokat, szívesen állok a rendelkezésére.
Néhány hónap múlva úgy véltem, hogy elérkezett a megfelelő pillanat, megkerestem:
– Hogy él, Zoli? Nem hiányzik a vonulós életforma?
– Nézze: én már közelítem az ötvenet, a szerencsefaktoromat már kihasználtam, a szélsőségeket is egyre nehezebben viselem el, ideje váltanom. Úgy gondolom: inkább már azzal kell foglalkoznom, hogy továbbadjam azokat a tapasztalatokat, melyeket harminc év alatt összegyűjtöttem. De most nem erről szeretnék beszélni, menjünk be az irodámba.
Végigballagunk a folyosón, a falicsempe már leválófélben van, itt-ott ki is „hasasodik”. Egy tűzoltó odaszól Liszkának:
– Zoli, mozog a létra!
– A tehén farka is mozog, mégsem esik le! – mondja, és továbbmegyünk. Az iroda asztalára ki van készítve egy videolejátszó:
– Szeretnék megmutatni magának egy szalagot, valódi eset, egy raktártűznél vettük fel, itt Pest határában. Vizsgáljuk meg, hogy helyesen jártak-e el a beavatkozók. Én csak a körülményeket ismertetem közben, utána maga mondja el a véleményét, ki fog derülni, hogy már lát-e, vagy még mindig csak néz – ezzel elindította a videót.
A képernyőn egy földszintes barakkokból álló raktártelep tűnt fel, az egyik épület égett, téglalap formájának rövidebb oldalán lángok csaptak ki, de már javában folyt az oltás.
– Mit tárolnak a barakkban? – kérdezem.
– Műanyag tányérokat, de ez most közömbös. Mint láthatja, a körülmények ideálisak a védekezés szempontjából: a szerek a szilárd burkolatú úton meg tudták közelíteni a helyszínt, víztározó áll rendelkezésre, kötött-porlasztott sugarakat lehet alkalmazni. A feladat világos: lokalizálni kell a tüzet, és menteni az esetleg bajba került embereket.
A kazetta – ha jól emlékszem – tízpercnyi anyagot rögzített, mikor kifutott, Liszka rám nézett:
– Hát akkor halljuk: mit fedezett fel?
– Bár ott helyben is volt tározó, a vízszállító kocsi kétszer is fordult, több kilométeres távolságból hozta a pótlást.
– Helyes. Tudja, mi történt? Rosszul szerelték össze a szívótömlőt, nem vette fel a vizet. Kihagyták a tömítést.
Még egy-két észrevételt tettem, Liszka türelmesen végighallgatott.
– Ennyi? Akkor én hozzáteszek néhány apróságot. Nézze meg, hol állították fel a leghatékonyabb szert, a kosaras emelőt. Az épület hosszabb oldala mellett kellett volna, távol a tűz fészkétől, de itt a rövidebb oldalra telepítették, a kosárból kiszálló tűzoltó pont a lángok közepébe érkezett vele. Szerencsének lehetett nevezni, hogy az emelő félúton leállt, nem mozdult se jobbra, se balra, a kosár a magasban maradt. Akkor derült ki, hogy nem szervezték meg a bevetett tűzoltó lehozatalát az esetleg adódó vészhelyzetből, egy kötelet kellett feljuttatni hozzá, és azon ereszkedett le biztonságos helyre. Végül a „roham” egyik beosztottja ment vissza a kosárba, elhárítani az emelő működését akadályozó hibát. Az emelőkosaras jármű hibás telepítése, a működési hibája, a tűzoltó mentése rengeteg időt, energiát, erőt vont el a tűzoltástól, az épület végül majdnem teljesen leégett.
(Elnézést kérek, amiért nem szabatos kifejezéseket használva próbáltam visszaadni az alezredes mondandóját, mentségemre szolgáljon, hogy egyrészt nem vagyok szakképzett tűzoltó, másrészt egy pergő ritmusban előadott fejtegetést kellett kapásból rögzítenem a jegyzetfüzetemben.)
– Nekem a kedvenc sportom az amerikai futball, többek között azért, mert ott a meccs után a játékosok és az edzők leülnek az öltözőben, és megbeszélik a történteket, nehogy még egyszer elkövessék ugyanazokat a hibákat. Most én is ezt a példát próbáltam követni, lesokszorosítottam a kazettát, és elküldtem néhány parancsnoktársamnak véleményezésre. Egyetlen észrevételt sem tettek, vagy nem vették észre a hibákat, vagy nem törődtek vele. Csak annyit értem el, hogy egyik-másik esetleg megharagudott rám. Felelősségre vonás pedig végképp nem történt.
– Nem fél attól, hogy ráfizet az ilyen próbálkozásokra?
– Nézze: vannak ugye téli és nyári macskák. A macska télen behúzza a farkát, hízelkedik, dorombol, hogy megtűrjék a házban, mert tudja, ha megharagszanak rá és kizárják a hóba, nem talál sem ételt, sem egy kuckót, ahol meghúzódhatna. Elpusztul. Nyáron viszont bátran nyivákol, meresztgeti a körmeit, tudja, ha elzavarják a háztól, kint is akad táplálék, és beveheti magát valamilyen odúba. Nos: én már nyári macska vagyok, leszolgáltam a huszonöt évet, nemsokára elérem a korhatárt is. Ha elmegyek nyugdíjba, akkor sem halok éhen, csak szeretem csinálni, ennyi az egész." Moldova György: Harcolj vagy menekülj!